Nagyon, de nagyon elfáradnak a gyerekek az iskolában, miközben gyötrődöm azon, hogy jó-e ez így. Ami meggyőz, az a közösségi lét, a zene és sport foglalkozások. De tudom, hogy sok, túl sok a matek is, a magyar is. Meghúznám a tananyagot és inkább hagynék lehetőséget a kevésben való elmélyedésre. Ezt gyerekként is így gondoltam. Most, hogy a saját gyerekeink gyötrelmeit látom, méginkább így gondolom. Ambrus habzsolja az ingereket, élményeket, eseményeket és kimerül. Ágoston pedig lassú, szemlélődő, aki nehezen ér társai és a tanító néni nyomába. Mindemellett két briliáns elme... Borikánk most a legszerencsésebb. A helyi óvodát átépítik, és a helyi iskolába helyezték el a gyerekeket (az aulában, két csoportot...), így csak délelőtt viszem őt egy-két órára. Nehezen indul el, de mindig jó élményekkel jön haza.
Nagyon érdekes figyelni, hogy gyógyítják magukat délutánonként. Első útjuk a tyúkudvarba vezet és órákon át ülnek, etetik és símogatják a madarakat. (Én pont ugyanezt tettem gyerekként...)
A másik kedvenc nyugtatónk a diószedés. Beszippantjuk a kertünk őszi illatát, és közben csöndesen pakoljuk tele a kosarainkat. Ha elunják felülnek a fára, vagy hintáznak. Közben van úgy, hogy alig szólunk egymáshoz, de olyanis van, hogy megered a nyelvük és olyan sérelmeket, felkavaró történéseket mesélnek el, ami máskülönben talán ki sem derülne. Nagy az értéke ezeknek a közös pillanatoknak!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése