Van egy szép, nagy, réges-régi kaptár, rögtön a tanyánk elején, amire úgy hajol rá a hársfa, mint egy sátor. Mivel a ház még mindig nagyon cudar állapotban van, mindig ide, a kaptárhoz érkezünk meg, ide tesszük le kosarainkat, hátizsákjainkat. A kaptár az asztalunk. Pár napja azonban két különös dolog is történt ; ). Ambrus -aki mindig elsőként érkezik mindenhova- hangos kiabálással fogadott minket, később jövőket, hogy "piros lett a kaptár!" Bodobácsok költöztek az egykori méh birodalomba, méghozzá nem is kevesen! A gyerekek nagy örömmel figyelték őket és csak egy-két áldozata lett kedves törődésüknek...
A másik rendhagyó dolog, hogy végre kötőtű került az "asztalunk" tetejére és az én kezembe, ami azt is jelenti, hogy elkezdődött az óvoda és az iskola és egy kicsit más fajta ritmust kapott az életünk. A nyári napokban semmi kézimunkára nem volt lehetőségem, a befőzések és a gyerekekről való gondoskodás, közös játék mellett.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem is tudok kötni ; ). Horgolni, nemezelni, tudok és nagyon szeretek, de a kötés eddig elmaradt. Most viszont, anyukám megmutatta hogy kell és én elkezdtem. Úgy szeretek nekiállni minden új dolognak, hogy nem valami próba pár sort készítek, hanem valami hasznos, értelmes dolgot, még ha nem is lesz olyan szép, mint a rutinos kézzel készített darabok. Most egy pici tarisznyát készítettem Ambrusnak, és persze a két kisebbnek is azt fogok, hogy jól belejöjjön a kezem a "sima és a fordított szemekbe". A táskához Ambrus készítette az akasztó szárat körmöcskével és a fa gombokat is, Robi és a keretlyukasztó masina segítségével.
Aztán a tarisznya útra kelt. Először csak a réten járt, aztán a fán, a fa tetején és végül úgy tele lett fosszíliával, hogy biztosan arra gondolt, hogy nagyobbra is köthették volna... : ).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése